A Hit, a Gyülekezet és az Adomány

A Hit, a Gyülekezet és az Adomány

Vallomás…, ha tényleg érdekel

Rég óta ismert történet a Bibliában Káin és Ábel áldozata. Az egyiket elfogadta Isten, a másikat nem. Káin azt hitte, hogy ő adhat valamit Istennek, Ábel viszont meglátta a bensőjében, hogy Isten az, aki adományt ad az embernek és az általa vitt bárányban Isten ajándékára mutatott rá, aki a Krisztus.  Ő Isten jótéteménye, az egyedüli, aki utat nyit számunkra a Mennybe.

Bibliai példázattal élve az irgalmas szamaritánus történetében mi vagyunk a kifosztott, kirabolt, félholt rászorulók és az Atya maga az irgalmas szamaritánus, aki ránk költötte el mindenét. A pénz, amit a fogadósnak adott, a kötszer és olaj, amivel bekötözte és bekente a sebeinket, a barom, amelyikre bennünket ráhelyezett, az mind Krisztus. Vagyis, amikor én Isten elé járulok, csak Ábel hozzáállása szerint, a Krisztust tudom felmutatni az Atyának, akit maga az Atya adományozott oda én nekem, én nem tudok adni semmit, csak az Atya adományát tudom felmutatni és neki adni ezért minden dicsőséget.

Az Ószövetségben vitt minden áldozat felajánlásának csak az adott értéket, hogy előre tekintve, a Krisztus eljövetelét hirdette, az Ő áldozatának előképe volt. Ha ezt kivennénk belőlük, akkor Káin hamis áldozatával teljesen egyenlővé lennének és a Törvény időszaka alatt Isten számtalanszor utasította el éppen ezért népének áldozatait. A Názáreti Jézus Krisztus megjelenésével és áldozatával az előképek időszakának pedig teljesen vége lett.

A Zsidókhoz írt levél 7. része külön a tizeddel kapcsolatban is megállapítja, hogy az ószövetségi törvény szerinti tized fizetés időszakának vége van és helyette most már más van.

Jézus Krisztus eljövetele előtt kb. 400 évvel, az ószövetségi törvény szerinti tizedfizetés idején vajon Malakiás próféta (Mal.3;8) melyik tizedfizetést kérhette számon Isten népétől? Az ószövetségit,…vagy az újszövetségit? Malakiás a törvény alatt lévőktől kérte számon a törvény szerinti tized fizetést.

Lévi fiai a családok elsőszülötteit váltották ki a papi hivatás gyakorlására az Ószövetségben. Az Újszövetségben Jézus Krisztus az elsőszülöttek kiváltója, a lévitai papság ezzel megszűnt. Megkezdődött Jézus Krisztus papságának az időszaka, ahol Ő maga az adomány, a tized is. Ő egyszerre a pap, aki viszi az adományt és egyszerre maga az adomány is (sőt még az elsőszülött is, az Atya elsőszülöttje és elsőszülött a halottak közül).

Amennyiben mi, újjászületett hívők mindannyian, Jézus Krisztus főpap mellett újszövetségi papok is vagyunk, nem vihetünk más ajándékot Isten elé, csak amint Ábel is, Isten nekünk ajándékozott adományát vihetjük. Nem adhatunk mást egymásnak sem, mint Akit Isten adott adományként mi nekünk. Az Újszövetségben tehát a pap is, az ajándék is, vagyis a tized is maga Jézus Krisztus.

Az újszövetségi adományozásnak, tizedfizetésnek a mércéje tehát nem az Ószövetség betűje. Nem a számtani pontosság, a kimaradhatatlan rendszeresség, nem is egy földi dimenzióban értelmezhető célközönség. Hanem annak elismerése, hogy az adomány Jézus Krisztus, akit az Atya adott a mi számunkra és én nem adhatok semmit, csak Ő rá mutathatok rá. Minden ilyen „ábeli” motivációból történő „jótett” megfelel az Újszövetség mérőzsinórjának, függetlenül az összeg nagyságától, idejétől, rendszerességétől-rendszertelenségétől, a segítségnyújtás formájától, módjától, célközönségétől, stb.

Abban a pillanatban, hogy bármely cselekedetem, jótettem, ajándékom kapcsán dicsekedni kezdek, számon kérek, másokat nem méltányolok, nem látom magamhoz képest különbnek még a bűnösnek látszó embertársamat is, nem tudok a személyemet érintő sérelmekre jóindulattal, áldással reagálni, nem tudok szolgaként viszonyulni az engem bántalmazók irányába, akkor az újszövetségi mércétől eltértem.

Ha a Malakiás feddése szerinti, vagyis az ószövetségi törvény betűje szerinti tizedfizetés külsőséges, formai mércéjét tekintem irányadónak, akkor a Galata5;4 szerint elszakadok a Krisztus szerinti helyes cselekedetektől, vagyis az újszövetségi tizedfizetéstől.

A Lukács18;9-14-ben leírt történet a farizeus és a vámszedő imájáról jól mutatja mindezt. A mára már pejoratív jelzővé vált farizeus attól negatív szereplője a történetnek, hogy bár Malakiás feddésének engedett és a törvény betűjét formálisan teljesítette, tizedet fizetett, mégis ez által fölé emelte magát egy másik embernek. Mivel létrejött benne ez az elbizakodottság, ez a vallási felsőbbrendűség, így még egy hozzá képest formálisan bűnösebbnek tűnő (nem vallásos, nem „egyháztag”) ember is közelebb volt nála az üdvösséghez.

Lenézhetünk-e, lekezelhetünk-e, kriminalizálhatunk-e ma egy külsőre bűnösnek látszó világit, akár egy más vallásút, egy bevándorlót, egy migránst, egy baloldalit, egy liberálist, stb. anélkül, hogy az újszövetségi mércétől, az Atya ajándékától, Jézus Krisztustól és az Ő alázatától el ne térjünk?

A Máté6;1 szerint semmilyen adományozást ne tegyünk az emberek előtt, hogy lássák a mi jócselekedetünket, mert így az emberektől lesz dicséretünk. Így nem az Atya ajándékát, Jézus Krisztust visszük, és nem Őt dicsőítjük, hanem magunkat, és elvész az ajándék mennyei értéke. Ez tehát újszövetségi mérce, amint az 1. Korintusbeli levélben is szerepel, „hogy ne dicsekedjék Ő előtte egy test sem”. Vajon amikor adománygyűjtő TV reklámokban önmagunk jócselekedeteit hirdetjük, nem térünk-e el a fenti, újszövetségi mércétől? Nem tolódhat-e el a dicsőség valamilyen mértékben Jézus Krisztusról egy vallási felekezetre?

Számon kérhető-e tehát bárkitől az Egyházban a tizedfizetés ószövetségi, formai, betű szerinti mércéje? Ha megtörténik ilyen, tarthatjuk-e azt jelentéktelennek?

A fentiekből is jól látható, hogy a tizedfizetés, az egyházi adomány felajánlása körüli polémia igazából ennél mélyebb tartalomról szól. Ez pedig nem más, mint az úgynevezett „törvénykezés”. Amikor a krisztusi hit mellé vagy helyett külső elvárásokat, bibliainak tűnő, de pusztán formai követelményeket helyeznek hívőkre, mintha azok üdvösségi feltételek, vagy az Egyházhoz tartozás feltételei, vagy az Úr követésének feltételei lennének. A tizedfizetéssel kapcsolatos ószövetségi mérce hangsúlyozása az Újszövetségben, ugyanolyan, mintha azt mondanánk, hogy a szombatot is a törvény betűje szerint kellene megtartani, vagy akár a körülmetélkedést szintén a testen kívül követelnénk meg az Újszövetségben. Törvénykezés annak a számon kérése is, hogy ki, hányszor, mikor járt gyülekezetben, hiszen ez is egy külsőség, nem az újszövetségi mérce.

Mivel előző blog bejegyzéseim kapcsán többen kérdezték, kérdőjelezték meg, hogy miben hiszek, íme, leírtam, talán segíthet a félreértések elkerülésében.

És most nézzünk meg még egy igét a Bibliából, amit előszeretettel olvasunk fel az adakozásra buzdítás céljából. Zsid.13;15-16:

„Annak okáért ő általa vigyünk dicséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz az Ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét.

A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne felejtkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten.”

A 15. vers szerint az újszövetségi áldozat az, hogy Jézus Krisztus nevéről tesz vallást az ajkam, ez az Isten dicséretének az áldozata. Vagyis ugyanúgy, mint Ábel, nem a magam cselekedetével, áldozatával dicsekszem, hanem Isten adományát emelem fel és mutatom fel. Ezt is csak általa tehetem meg.

A 16. versben szereplő jótékonyság szó az eredetiben egyáltalán nem konkrétan anyagi áldozatot jelent, hanem annál jóval szélesebb körű, mindenre kiterjedő cselekedetet, és arról szól, hogy el ne feledkezzek arról, hogy az a fentiek értelmében megfelelő tartalmú legyen az, amit teszek.

 Az adakozásra használt kifejezés az eredetiben pedig a „koinonia”, vagyis a közösség, közös részesedés. Így tehát el ne felejtkezzek a 15. versben leírt újszövetségi áldozat gyakorlásakor arról, hogy azt csak Krisztus áldozata által tehetem.

Ez az ige szakasz nem egy külső forma gyakorlására buzdít, hogy formailag adakozzak, hanem egy Krisztussal azonosuló, az Ő ajándékát felmutató belső hozzáállásra, a hit megtartására, ami a szívben van.

Legyen ez most a végszó.