A Hit, a Gyülekezet és az Adomány

A Hit, a Gyülekezet és az Adomány

Vallomás…, ha tényleg érdekel

Rég óta ismert történet a Bibliában Káin és Ábel áldozata. Az egyiket elfogadta Isten, a másikat nem. Káin azt hitte, hogy ő adhat valamit Istennek, Ábel viszont meglátta a bensőjében, hogy Isten az, aki adományt ad az embernek és az általa vitt bárányban Isten ajándékára mutatott rá, aki a Krisztus.  Ő Isten jótéteménye, az egyedüli, aki utat nyit számunkra a Mennybe.

Bibliai példázattal élve az irgalmas szamaritánus történetében mi vagyunk a kifosztott, kirabolt, félholt rászorulók és az Atya maga az irgalmas szamaritánus, aki ránk költötte el mindenét. A pénz, amit a fogadósnak adott, a kötszer és olaj, amivel bekötözte és bekente a sebeinket, a barom, amelyikre bennünket ráhelyezett, az mind Krisztus. Vagyis, amikor én Isten elé járulok, csak Ábel hozzáállása szerint, a Krisztust tudom felmutatni az Atyának, akit maga az Atya adományozott oda én nekem, én nem tudok adni semmit, csak az Atya adományát tudom felmutatni és neki adni ezért minden dicsőséget.

Az Ószövetségben vitt minden áldozat felajánlásának csak az adott értéket, hogy előre tekintve, a Krisztus eljövetelét hirdette, az Ő áldozatának előképe volt. Ha ezt kivennénk belőlük, akkor Káin hamis áldozatával teljesen egyenlővé lennének és a Törvény időszaka alatt Isten számtalanszor utasította el éppen ezért népének áldozatait. A Názáreti Jézus Krisztus megjelenésével és áldozatával az előképek időszakának pedig teljesen vége lett.

A Zsidókhoz írt levél 7. része külön a tizeddel kapcsolatban is megállapítja, hogy az ószövetségi törvény szerinti tized fizetés időszakának vége van és helyette most már más van.

Jézus Krisztus eljövetele előtt kb. 400 évvel, az ószövetségi törvény szerinti tizedfizetés idején vajon Malakiás próféta (Mal.3;8) melyik tizedfizetést kérhette számon Isten népétől? Az ószövetségit,…vagy az újszövetségit? Malakiás a törvény alatt lévőktől kérte számon a törvény szerinti tized fizetést.

Lévi fiai a családok elsőszülötteit váltották ki a papi hivatás gyakorlására az Ószövetségben. Az Újszövetségben Jézus Krisztus az elsőszülöttek kiváltója, a lévitai papság ezzel megszűnt. Megkezdődött Jézus Krisztus papságának az időszaka, ahol Ő maga az adomány, a tized is. Ő egyszerre a pap, aki viszi az adományt és egyszerre maga az adomány is (sőt még az elsőszülött is, az Atya elsőszülöttje és elsőszülött a halottak közül).

Amennyiben mi, újjászületett hívők mindannyian, Jézus Krisztus főpap mellett újszövetségi papok is vagyunk, nem vihetünk más ajándékot Isten elé, csak amint Ábel is, Isten nekünk ajándékozott adományát vihetjük. Nem adhatunk mást egymásnak sem, mint Akit Isten adott adományként mi nekünk. Az Újszövetségben tehát a pap is, az ajándék is, vagyis a tized is maga Jézus Krisztus.

Az újszövetségi adományozásnak, tizedfizetésnek a mércéje tehát nem az Ószövetség betűje. Nem a számtani pontosság, a kimaradhatatlan rendszeresség, nem is egy földi dimenzióban értelmezhető célközönség. Hanem annak elismerése, hogy az adomány Jézus Krisztus, akit az Atya adott a mi számunkra és én nem adhatok semmit, csak Ő rá mutathatok rá. Minden ilyen „ábeli” motivációból történő „jótett” megfelel az Újszövetség mérőzsinórjának, függetlenül az összeg nagyságától, idejétől, rendszerességétől-rendszertelenségétől, a segítségnyújtás formájától, módjától, célközönségétől, stb.

Abban a pillanatban, hogy bármely cselekedetem, jótettem, ajándékom kapcsán dicsekedni kezdek, számon kérek, másokat nem méltányolok, nem látom magamhoz képest különbnek még a bűnösnek látszó embertársamat is, nem tudok a személyemet érintő sérelmekre jóindulattal, áldással reagálni, nem tudok szolgaként viszonyulni az engem bántalmazók irányába, akkor az újszövetségi mércétől eltértem.

Ha a Malakiás feddése szerinti, vagyis az ószövetségi törvény betűje szerinti tizedfizetés külsőséges, formai mércéjét tekintem irányadónak, akkor a Galata5;4 szerint elszakadok a Krisztus szerinti helyes cselekedetektől, vagyis az újszövetségi tizedfizetéstől.

A Lukács18;9-14-ben leírt történet a farizeus és a vámszedő imájáról jól mutatja mindezt. A mára már pejoratív jelzővé vált farizeus attól negatív szereplője a történetnek, hogy bár Malakiás feddésének engedett és a törvény betűjét formálisan teljesítette, tizedet fizetett, mégis ez által fölé emelte magát egy másik embernek. Mivel létrejött benne ez az elbizakodottság, ez a vallási felsőbbrendűség, így még egy hozzá képest formálisan bűnösebbnek tűnő (nem vallásos, nem „egyháztag”) ember is közelebb volt nála az üdvösséghez.

Lenézhetünk-e, lekezelhetünk-e, kriminalizálhatunk-e ma egy külsőre bűnösnek látszó világit, akár egy más vallásút, egy bevándorlót, egy migránst, egy baloldalit, egy liberálist, stb. anélkül, hogy az újszövetségi mércétől, az Atya ajándékától, Jézus Krisztustól és az Ő alázatától el ne térjünk?

A Máté6;1 szerint semmilyen adományozást ne tegyünk az emberek előtt, hogy lássák a mi jócselekedetünket, mert így az emberektől lesz dicséretünk. Így nem az Atya ajándékát, Jézus Krisztust visszük, és nem Őt dicsőítjük, hanem magunkat, és elvész az ajándék mennyei értéke. Ez tehát újszövetségi mérce, amint az 1. Korintusbeli levélben is szerepel, „hogy ne dicsekedjék Ő előtte egy test sem”. Vajon amikor adománygyűjtő TV reklámokban önmagunk jócselekedeteit hirdetjük, nem térünk-e el a fenti, újszövetségi mércétől? Nem tolódhat-e el a dicsőség valamilyen mértékben Jézus Krisztusról egy vallási felekezetre?

Számon kérhető-e tehát bárkitől az Egyházban a tizedfizetés ószövetségi, formai, betű szerinti mércéje? Ha megtörténik ilyen, tarthatjuk-e azt jelentéktelennek?

A fentiekből is jól látható, hogy a tizedfizetés, az egyházi adomány felajánlása körüli polémia igazából ennél mélyebb tartalomról szól. Ez pedig nem más, mint az úgynevezett „törvénykezés”. Amikor a krisztusi hit mellé vagy helyett külső elvárásokat, bibliainak tűnő, de pusztán formai követelményeket helyeznek hívőkre, mintha azok üdvösségi feltételek, vagy az Egyházhoz tartozás feltételei, vagy az Úr követésének feltételei lennének. A tizedfizetéssel kapcsolatos ószövetségi mérce hangsúlyozása az Újszövetségben, ugyanolyan, mintha azt mondanánk, hogy a szombatot is a törvény betűje szerint kellene megtartani, vagy akár a körülmetélkedést szintén a testen kívül követelnénk meg az Újszövetségben. Törvénykezés annak a számon kérése is, hogy ki, hányszor, mikor járt gyülekezetben, hiszen ez is egy külsőség, nem az újszövetségi mérce.

Mivel előző blog bejegyzéseim kapcsán többen kérdezték, kérdőjelezték meg, hogy miben hiszek, íme, leírtam, talán segíthet a félreértések elkerülésében.

És most nézzünk meg még egy igét a Bibliából, amit előszeretettel olvasunk fel az adakozásra buzdítás céljából. Zsid.13;15-16:

„Annak okáért ő általa vigyünk dicséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz az Ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét.

A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne felejtkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten.”

A 15. vers szerint az újszövetségi áldozat az, hogy Jézus Krisztus nevéről tesz vallást az ajkam, ez az Isten dicséretének az áldozata. Vagyis ugyanúgy, mint Ábel, nem a magam cselekedetével, áldozatával dicsekszem, hanem Isten adományát emelem fel és mutatom fel. Ezt is csak általa tehetem meg.

A 16. versben szereplő jótékonyság szó az eredetiben egyáltalán nem konkrétan anyagi áldozatot jelent, hanem annál jóval szélesebb körű, mindenre kiterjedő cselekedetet, és arról szól, hogy el ne feledkezzek arról, hogy az a fentiek értelmében megfelelő tartalmú legyen az, amit teszek.

 Az adakozásra használt kifejezés az eredetiben pedig a „koinonia”, vagyis a közösség, közös részesedés. Így tehát el ne felejtkezzek a 15. versben leírt újszövetségi áldozat gyakorlásakor arról, hogy azt csak Krisztus áldozata által tehetem.

Ez az ige szakasz nem egy külső forma gyakorlására buzdít, hogy formailag adakozzak, hanem egy Krisztussal azonosuló, az Ő ajándékát felmutató belső hozzáállásra, a hit megtartására, ami a szívben van.

Legyen ez most a végszó.

Elveszik-e a pénzt a hívőktől ... a Hit Gyülekezetében?

Elveszik-e a pénzt a hívőktől…

…a Hit Gyülekezetében?

Gondolkodj újra velem, kérlek, testvérem! Segíts, hogy bölcsességre jussak! Felelj, hadd kérdezzelek, mondj valami okosat! Taníts, hogy balgatag ne maradjak!

Avagy Schiffer András szavaival élve, fussunk neki még egyszer, méghozzá: Szőröstől-bőröstől, Balavány Györgyöstől.

1. Miért van az, hogy ez a kérdés, ez a téma, mindig újra előkerül? Pedig hivatalosan már oly sokszor mondta nekünk a képernyőn egy mosolygós arc, hogy: „Ez nem igaz, senkitől nem szedünk tagdíjat, nem található a tagok fizetési kötelezettségére vonatkozó semmilyen előírás, vagy szabályzat.” – Megerősíthetem, ez tényleg így van.

Létezhet-e, hogy mindennek ellenére mégis kényszerítve érezhetik magukat az istentiszteleteket látogató hívők az adakozással, tizedfizetéssel kapcsolatban? Létezhet-e egy szabályzatban előírt kötelezettség nélkül is működő kényszer? Meg lehet-e fosztani valakit a szabadságától az adakozás, tizedfizetés területén anélkül, hogy ennek írásban, hivatalosan deklarált formája létezne? Nem lehet, hogy azért ismétlődik meg ezzel kapcsolatban a kérdés mindig újra és újra, mert erre a választ mindeddig kikerülte a válaszadó és a kérdezőkben így továbbra is ottmaradt a megválaszolatlan hiányérzet? Vajon valóban nem érti a kérdést, vagy nem akarja érteni és ezért kerüli ki a hiteles, valódi válaszadást a prédikátor?

Emlékezzünk meg most is mindenek előtt arról, hogy a 80-as évek végén a maitól teljesen eltérő, más gyakorlat működött a gyülekezetben. Gyűjtés istentiszteleten minden szökőévben volt nagyságrendileg (pl. ha valakin segíteni kellett valamilyen tragédia folytán, mint mondjuk a házának a leégése, stb.), tizedet pedig az a szerencsés tudott fizetni, aki elég kitartó volt ahhoz, hogy kinyomozza, hogy ezt hogyan, kinek, milyen formában tudja megtenni. Megkockáztatom a kijelentést, hogy a tizedfizetésről még tanításban sem hallottam senkitől semmit, csak a Bibliát olvasva találkoztam vele, hogy van ilyen és kedvet is onnan kaptam hozzá.

Mára a gyűjtés heti rendszerességgel ismétlődik, az istentiszteletnek szinte elválaszthatatlan része, amelyre az összejövetel központi részében, közvetlen a dicséret után és a prédikáció előtt kerül sor. Ezen kívül zajlanak a tv-ben az 1%-os gyűjtéshez kapcsolódó kampányok, valamint reklámok, melyek a karitatív tevékenységeinkre hivatkozva igyekeznek adományt gyűjteni.

2.a) Nézzük most szegény, elcsépelt, rongyosra idézett, szélvésztől hányt-vetett kulcsigénket, melyet a legtöbb gyűjtés (heti gyakoriság) alkalmával nekünk felolvasnak. Aki szűken vet - mondja Pál - az szűken is arat, és aki bőven vet, az bőven is arat (2Kor.9;6-7). Mire vonatkozik a „szűken”, ill. „bőven” történő vetés - kérdezem én tőletek? Olvasd el újra és gondolkodj, kérlek! Nem, nem a pénzed mennyiségére, összegére, nagyságára. Nem. Nem arra vonatkozik, hogy minél többet adsz, annál jobban teszed, és minél kevesebbet adsz, annál rosszabbul cselekszel. A 7-es vers szerint az ember szívére, szívének állapotára vonatkozik, legkonkrétabban pedig arra, hogy mennyire külső befolyástól, kényszertől mentes (ez a „bőven” állapota a szívnek). Pál az egész gyűjtésnek a lebonyolításában, mondhatjuk, hogy az összegyűjtött adományok értékével szemben is a legfontosabbnak azt tartotta, hogy ez az alapelv véletlenül se sérülhessen senkinek az esetében. Hogy tovább sarkítsam és még egyértelműbbé tegyem: inkább ne adj, mint hogy esetleg, véletlenül, külső befolyás, kényszer hatása alá kerülj. Csak a saját elhatározásból, előre eldöntött adományt kívánta elfogadni Pál a jeruzsálemi rászorulóknak történt gyűjtésben. (Istennek nincs szüksége a pénzedre, Apcsel.17;24-25). Tehát én azt kérdezem tőletek, hogy a 2Kor.9;6-7 verseinek interpretálása ezzel az eredeti tartalommal történik-e általában a gyűjtéskor? Amikor azt mondjuk a pulpitusról, hogy az adományozandó összeg tekintetében mindig a több, a nagyobb van az Úrtól, akkor helyesen interpretáljuk-e az idézett igeverseket? Nem hozunk-e létre hangsúlyeltolódást az ige használata folyamán és nem keltünk-e olyan hatást bárkiben, hogy a Biblia eredeti szándékánál erősebb késztetés alakuljon ki az adomány fizetése iránt? Pál, vagy bárki a Bibliában tényleg heti 2 alkalommal tartott gyűjtéseket? Pusztán a gyűjtés sűrűsége és az idézett ige „enyhén” csúsztatott értelmezése által nem kerülhetnek-e minden jó szándék ellenére is kényszer/törvény alá némelyek? Nem a szabad akaratból, önként történő cselekvés ellen fejtünk-e ki befolyást éppen?

2.b) De nézzük tovább, a java igazából még csak most következik a kérdéseimnek. Ananiás és Zafira története alapján (Apcsel.5;1-5) a 90-es évek második felében az a magyarázat hangzott el a színpadról, hogy Isten ítélete azért sújtott le rájuk, mert nem adták oda a gyülekezetnek az eladott házuknak a teljes árát, hanem annak csak egy részét. Először is, megfelel-e ez a magyarázat az igazságnak? Olvasd el, kérlek, nézd meg, és úgy válaszolj. Mit olvasol? Azt, hogy Ananiásnak nem volt önkéntes, szabad elhatározása arra, hogy a házának az árát a gyülekezetnek adja. Abban volt hite, hogy ne adja oda. Sajnos nem merte megcselekedni ezt a hitét, vagyis megtartani a házát, ill. annak árát. Félt attól, hogy így a közösség el fogja őt utasítani. Erre a félelmére hallgatott és megpróbált az általa vélt gyülekezeti elvárásnak megfelelni úgy, hogy azt hazudta, hogy ő is odaadta a házának a teljes árát a gyülekezetnek, pedig ez nem volt igaz, csak egy részét adta oda. Péter apostol így értékelte a történteket: „Megmaradva, neked maradt volna meg, eladva is a te hatalmadban volt. Akkor miért csináltad ezt?” Ananiás és felesége tehát nem éppen egy rosszul értelmezett adakozás végrehajtása miatt került bajba? Nem azért kerültek bajba, mert adtak akkor, amikor lelkiismeretük szerint, az önkéntesség mércéje szerint nem kellett volna? Ennek az igének ilyen durva félremagyarázása nem okozhat a hallgatóságban is ugyanolyan félelemből, kényszerből megszülető adakozást, mint Ananiásban? Amikor nekünk szegezik a kérdést: elveszik-e a Hit Gyülekezetében a pénzt a hívőktől, nem állhatnak ilyen tapasztalatok is a kérdezők mögött? Ezek a prédikációk vajon alkalmasak arra, hogy némelyekben azt az érzést keltsék, hogy el akarják venni a pénzem? Ezzel az üzenettel nem valóban azt mondjuk, hogy Isten megbüntet téged, ha nem adod ide a pénzed? Nem úgy tesszük ezt, hogy közben a Bibliát félremagyarázzuk? Nem az Isten Igéjével történő visszaélés ez, amint ilyenekről Balavány György is említést tesz nagyon helyesen, mint minden vallással (kereszténységgel is) kapcsolatban fellelhető negatívumról? Nem úgy sikerült megint kioktatnunk valakit, hogy annak egyébként teljesen igaza van? A kioktatásunkkal egyben nem követtük el azon nyomban megint a Biblia félremagyarázását, vagyis azt, amiről Balavány György beszél? Tényleg fel kell falnunk mindenkit, „szőröstől-bőröstől, Balavány Györgyöstől? Az egyház mai erkölcsi és szellemi állapotát tekintve van-e egyáltalán hitelessége és ebből fakadó bármilyen alapja, hogy a világot elítélje, számon kérje, kioktassa? A biblia nem arról beszél-e, hogy egy „pogány”, egy magát nem kereszténynek valló inkább fog üdvözülni, amennyiben lelkiismerete szerint igazságosan éli az életét, mint egy keresztény, aki a Biblia ismeretével dicsekszik, és közben pedig éppen áthágja Isten útmutatásait (Róma2;13-29)?

3. a) És most nézzük talán a legizgalmasabbat. Ennek a pontos időszakára kicsit nehezebben emlékszem, de nagyjából talán 2000 körüli esemény lehet. Az istentiszteleten felolvasott igeszakasz a Malakiás3;8-10. A felolvasást követően a pulpitusról a pásztorunk jelentőségteljes arckifejezéssel, fennhangon tette fel a kérdést a feszülten figyelő gyülekezetnek: „Na, ki az a hazug, aki nem fizet tizedet?” A la natúr megvizsgálva így elsőre ezt a mondatot, tartalmazza-e azt az állítást, hogy aki nem fizeti a tizedet, az hazug? Ki az egy keresztény gyülekezetben, akinek feltett szándéka az lenne, hogy hazug lesz? Következik-e ebből a mondatból az, hogy ha én nem akarok hazug lenni, akkor tizedet kell fizetnem? Az egyház vezetőjétől, a legnagyobb szellemi/vallási tekintélytől elhangozva ez a kijelentés, bírhat-e legalább akkora erővel a hallgatóság számára, mint bármely szabályzatban rögzített tagdíj kötelezettség? Egy tagdíj kötelezettség áthágása esetén nem csak egy emberi szabályt hágok-e át, míg a szellemi vezető által hirdetett ige esetében Isten parancsát? Alkalmas-e arra ez a mondat, hogy az önkéntességemtől, a saját elhatározásból, szabad akaratból történő adakozástól engem megfosszon? Hol a szabadság, hogy ha hazug leszek akkor, ha nem adok? Na, de hát ez van a Bibliában, ezt írta Malakiás! – mondod te. Igen, ott, akkor, azoknak, az Ószövetségben – mondom én. Nem eltérő-e a Biblia, az Újszövetség szellemiségétől úgy idézni ezt a verset, mint ha ma, az újszövetségben, mindenkire, mindenkor egy kötelező törvény lenne? Az Újszövetség nem megváltott-e minden törvény, azaz kényszer, külső kötelezettség alól? Hol teszünk említést azokról az igékről, amelyek a Malakiás üzenetével ellentétben éppen arról szólnak, hogy utálatos volt Isten előtt az adomány gyakorlása? (Ámós5;21-23 és Mikeás3;1-11 és Mikeás6;7-8 és Esa.1;11-13 és Hós.6;6 és stb.)

3. b) Nem a hívő elkötelezettségének adományokban történő mérése ellen tiltakozik-e Jézus a Máté23-ban (Máté23;16-23)? Nem azt állítja-e itt, hogy az egyháznak fizetett adomány nélkül is megáll az Isten iránti elköteleződés? Az Újszövetség egyik legismertebb részében, a „szeretet himnuszában” (1Kor.13;3) nem azt írja-e Pál, hogy teljesen felesleges minden adomány, ha nincs mögötte szeretet? Nem azt mondja-e Jézus (Máté5;23-24), hogy ne az egyháznak fizess adományt, ha a testvéred ellen meg éppen vétkezel? Ne pénzzel próbáld kompenzálni a bűnödet! Nem a törvény áthágásának minősíti-e Jézus, ha valaki úgy fizet pénzt az egyháznak, hogy abból az összegből a hozzátartozóinak kellene részesülnie (Máté15;3-5)?

Kérdezem, hogy az elmúlt 30 év alatt milyen arányban történt az adakozással kapcsolatban a fenti igéknek a hirdetése és milyen arányban az arra történő buzdítás, hogy: „adj(!)”? Az én tapasztalatom tragikus, az én tippem az arányra úgy néz ki, hogy: 1:1000. Az 1 vonatkozik arra, leegyszerűsítve, hogy „ne adj”.

Kérdezem továbbá, hogy csak nekem volt-e olyan tapasztalatom, hogy a gyülekezetnek való adakozásra hivatkozva valaki nem fizetett ki munkabért az alkalmazottjának, vagy ugyanerre hivatkozva világi üzleti partnere felé nem teljesítette a leszállított áruért járó ellenértéket, felnőtt korú „lány” édesanyja nyugdíját kérte/fogadta el segítségként, amit aztán a gyülekezetnek adakozott, hogy ne legyen bűntudata, stb.? Csak nekem van-e olyan tapasztalatom, hogy a testvérek személyes kapcsolataikban számon kérik egymástól, hogy ki nem fizet tizedet?

Nem lehet-e, hogy a hatalmi ágak az egyházon belül is jobb lenne, ha ekkora méreteknél már szétválnának? Az igét hirdető, annak szellemi tisztaságát felügyelni hivatott tekintély nem kerül-e ellentmondásba önmagával, amikor ugyanő egy szervezet (gazdasági) vezetőjeként a szervezet anyagi prosperitására törekszik? Az ősegyház egyik első komoly döntése nem éppen a két „hatalmi” ágnak a szétválasztása volt-e a növekedés miatt (Apcsel.6;1-7)?

A kérdés továbbra is az, hogy merre megy a hajó? Felfaljuk-e a világot és saját magunkat is szőröstől-bőröstől, Balavány Györgyöstől? Vagy van bennünk nyitottság szembe nézni önmagunkkal, beleértve a hibáinkat és korrigálni az irányt, átállítani a vitorlákat? Inspirációul a gondolkodáshoz, álljon itt végül a Máté12;7: „Ha pedig tudnátok, mi ez: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot, nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat. Mert a szombatnak is Ura az embernek a Fia.”